'01 Ádám

Idegességemben a papírt gyűrögettem, miközben ingem a hátamra tapadt. A kezemben lévő időbeosztás szerint öt perce megy már a hozzátartozókkal való találkozás, azonban én nem siettem. Tudtam, hogy senkit sem fogok a családomból ma látni, amit én már elfogadtam, de a többiek valószínűleg sajnálni fognak, erre pedig nem volt szükségem. Viszont ha pedig nem jelenek meg, mester kiakadt volna, hisz ez volt az utolsó hivatalos megjelenésünk a másnap esti osztrák-magyar meccsig. Így aztán a papírt az ágyra dobva távoztam a szobából, majd végigsétáltam a folyosón egyenesen a liftekig. Belépve lazán zsebre tettem a kezem, és a lift oldalának dőltem. Balázs ezt hívta flegma Szalainak. A tizedik emeletről leérni beletelt egy kis időbe, így aztán hallgathattam a gagyi popszámot, ami épp a felvonószerkezetben szólt. Reménykedtem, hogy a srácok szülei, családtagjai már mind megérkeztek, mert akkor nem olyan feltűnően meg tudnék húzódni a konferenciaterem sarkában.
Vagy inkább visszafordulok még most, nem tudott senki sem megállítani, hisz teljesen egyedül voltam a liftben. Azonban a hetedik szintnél két társam is beszállt mellém, akik izgatottan beszélgettek, és amikor megláttak, megpróbáltak engem is belevonni a csevegésbe.
-Remélem, gondoltak rám, és hoznak töltött paprikát - dörzsölte össze Juhász a két tenyerét, miközben látszott rajta, hogy a fejében éppen egy jó kiadós otthoni vacsoráról álmodik kolbásszal és gulyáslevessel. Németh Krisztián csak kontrázva sorolta, hogy miknek örülne Magyarországról, mert állítása szerint elege van a sok csigából és hagymalevesből. Felszabadult beszélgetésük engem is megnyugtatott egy kicsit, és már mosolyogva meséltem nekik az otthoni házi lekváros palacsintánkról. Ölni tudtam volna egy-két darabért, hisz már évek óta nem ettem az anyum által készített édességből, viszont tudtam, hogy most sem fogok. Ennyit a jó kedvemről, azonban ezt nekik nem akartam mutatni.
Végre leértünk, mire kiszabadultam a lassan már fullasztó levegőből, ami a liftben volt. Krisztián és Roli rögtön a terem felé vették az irányt, én viszont az ajtó felé vettem az irányt, hogy szívjak előbb egy kis friss levegőt.
-Hé, haver, te nem jössz? - szólt utánam Krisz, mielőtt beléptek volna.
-De, de, egy pillanat - mondtam, hátra se fordulva. A fenébe is. Már napok óta csak forgolódtam az ágyamban, hisz hiába tudtam mi fog történni, nem akartam elhinni. Mindvégig reménykedtem, hogy máshogy lesz, és valamilyen úton-módon édesanyám ott fog állni, ha másik családtagom nem is. De
elég volt egy pillantás az ablakból, hogy tudjam, nem jött el. Senki.
Sóhajtva ültem le a szálloda előtt lévő kis patkára, nem is törődve azzal, hogy a fekete nadrágom koszos lesz. Csendes volt a környék, csak az hallatszott, ahogy a gyenge szellő megrezegtette a fák leveleit. A nap égette a hátam, azonban a levegő kellően hűvös volt. Teljesen beilleszkedtem a környezetbe a hirtelen rám törő nyugodtságommal, amikor hirtelen egy hangot hallottam magam mögül:
-Úristen, Szalai Ádám? Ezt nem hiszem el, ez életem legjobb napja, készítene velem egy képet? - Lesokkolódtam. Ezt a hangot ezer közül is bármikor felismertem volna. Megráztam a fejem, hallucinációnak hittem, így nem is foglalkoztam vele, míg nem valaki megbökte a vállam. - Nem szabad bunkónak lenni a rajongókkal! - mondta dorgálóan, ahogy sokszor hallottam tőle, hiába volt fiatalabb évekkel, mint én. Hitetlenkedve néztem át a vállam fölött, miközben a szívroham kerülgetett, de nem tévedtem, a húgom állt mögöttem. Összetéveszthetetlenül ő volt barna hajával, farmer rövidnadrágjával, Nike cipőjével. Ugyanúgy nézett ki, mint pár hónapja, amikor utoljára találkoztunk, azzal a kivétellel, hogy most nem akartam elhinni, hogy ő az, így csak bámultam ki a fejemből. - Hát így kell üdvözölni egy testvért? - kérdezte csípőre tett kézzel, mire felpattantam, és felkapva ölelésembe vontam.
-Petra... - kezdtem, mikor egy kicsit eltoltam magamtól. - Te mit keresel itt? Mármint nem mintha nem örülnék neked.
-Megkaptam a levelet - mosolyodott el, de látszott rajta, hogy nem a teljes igazságot mondja, azonban nem kérdeztem rá. - Bent vártalak, de láttam, hogy nem jöttél be, és hát... Nem is csodálkozom, de mindenképp beszélni akartam veled.
-Baj van? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
-Csak a szokásos - bámult el a vállam fölött, de csak egy pillanatig, rögtön kapta is vissza a tekintetét rám, és egy óriási mosoly terült el az arcán.
-De pontosan mit is csinálsz itt? - érdeklődtem puhatolózva. Kezemmel még mindig a derekát öleltem, nem akartam elengedni. Már kis korunk óta jó viszonyban álltunk az öcsémmel és a húgommal, és ez mostanra sem változott, csak annyit, hogy kevesebbet találkoztunk, ami miatt még erősebb lett a kötelékünk.
-Kivettem egy kis szabadságot, és gondoltam megnézlek titeket az elkövetkezendő pár hétben élőben - csípte meg az arcom, mire barátian ellöktem a kezét. nagy szó volt ezt tőle hallani, hisz újságíróként munkája sok-sok utazással, és kevés szabadsággal járt, de igazán örültem neki, hogy ő élvezte. Én pedig majd kicsattantam az örömtől, hogy úgy döntött, ezt a kis időt velem tölti.
-Szeretlek, mondtam már? - kérdeztem, miközben újra szorosan magamhoz öleltem.
-Aztán mesélj el mindent, ami történt, mióta utoljára találkoztunk!

Össze-vissza csacsogott, mint mindig, de ez is csak nosztalgikus érzéseket váltott ki belőlem. Mesélt Spanyolországról, Olaszországról, Csehországról és ki tudja még merre járt, igazi világutazó volt mindig is. Viszont a fontos, otthoni dolgokról nem beszélt, és bár ez hihetetlenül zavart, mert így valószínűleg minden katasztrofális volt, nem kérdeztem rá.
-Tudsz valamit Dávidról? - ragadta meg hirtelen a karom, és maga felé fordított.
-Nem, de én nem aggódnék a helyedben. Valószínűleg csak élvezi a nyarat valahol, majd szeptembertől úgyis Spanyolországban lesz - vontam meg a vállam. Ő már csak ilyen volt. Amikor tizennyolc éves korában megkapta az első profi kosárlabda szerződését, egy percig sem habozott, és azóta ilyen életet él. Néha eltűnik, de valahogy mindig hallani róla.
-Tudom, csak... Egy kicsit azért aggódom - indult el tovább, azonban pár lépés múlva megtorpant, amikor visszaértünk a szálloda elé, ahol már többen gyülekeztek, búcsúzkodtak. Ebből tudtam, hogy most már el kell búcsúznom a drága húgomtól. Valószínűleg kitalálta, hogy min gondolkodom, mert magához vonva hozzám bújt. - Holnap a meccs előtt úgyis találkozunk, és jövök szurkolni is neked - suttogta. - Most csak erre szabad koncentrálnod! - parancsolt rám, miközben én újra átkaroltam, és adtam egy puszit a homlokára. A tőlünk pár méterre álldogáló Nagy Ádám és Kleinheisler Laci pont ezt az időpontot választották a felénk forduláshoz, majd pedig izgatottan megbökdösték a mögöttük álló Krisztiánt is. Hát ez csodás. Most konkrétan azt hiszik, hogy új barátnőm van a húgom személyében. Gyorsan elfordultam, hogy Petra ne vegye észre a fiúkat, és mosolyogva néztem rá.
-Nincs kedved ma este bulizni egyet? Úgyis rég ittunk egyet együtt, és ma amúgy is laza esténk lesz.
-De holnap meccsed lesz! - ráncolta össze szigorúan a szemöldökét, mire megforgattam a szemeim.
-Jól van, anyu, akkor majd nem iszunk annyit - feleltem nyávogós hangon, mire felnevetve vállon vágott, majd integetve távolodott az utcán. - Akkor nyolckor itt? - Bólintottam, mire végleg hallótávolságon kívülre ért. Még mielőtt eltűnt volna a sarkon visszafordult, és egy puszit dobott a levegőben felém, én pedig csak álltam ott, és néztem utána zsebre tett kézre.
A délutáni levegőben még órákkal később is kellemes meglepetésként lebegett megjelenése szemem előtt, de talán még nagyobb csoda volt a fiúk délutáni edzésen előadott diszkréciója, ami már szinte zavart. Máskor már rég szadiztak volna, vagy rosszmájú megjegyzésekkel árasztottak volna el így egyetlen ésszerű, de egyszerű magyarázatot találtam, ez pedig az volt, hogy teljesen tisztában vannak Petra személyével. Ez pedig furcsa mód, de teljesen megnyugtatott.

Reménykedtem, hogy estefelé feltűnésmentesen ki tudok osonni, minden magyarázkodás nélkül, azonban a lifttel leérve pontosan szembetaláltam magam a csapat egy részével. Vacsora után én kicsit korábban leléptem, hogy el tudjak készülni, és ne kelljen megváratnom Petrát. Az órámra pillantva konstatáltam, hogy bőven időben vagyok, így csak lazán elindultam a fiúk felé, akik érdeklődve figyeltek.
-Merre, Ádám? - csapott egy aprót a tarkómra Dzsudzsák, mire megvontam a vállam. Gyorsan mérlegeltem, majd döntöttem.
-Találkozóm van, aztán majd jövök vissza.
-Csak nem valami lány? - vigyorgott Barnabás.
-De, kedves barátom. - Azt már kihagytam, hogy a húgom.
Egy intéssel elköszöntem, és a kijárat felé indultam, hátrahagyva őket, így ők nyugodtan szövögethették a pletykáikat. Nem foglalkoztam velük, semmi sem tudta elvenni Petrától a kedvem.
Mikor kiléptem a hűvös levegőre, egy pillanatra megtorpantam, és összehúztam magamon a dzsekim. Nem voltak hidegek a napok Bordeaux-ban, mégis lehűlt a levegő az estékre, így nélkülözhetetlen volt egy-egy pulóver vagy kabát.
Ezekkel a gondolatokkal álltam meg a szálloda előtt, de mivel nem láttam sehol Petrát, elindultam a járdán a pár lépésre lévő park felé, ahol terveim szerint megvártam volna a húgom. Eleinte csak suttogásnak hallatszott, majd csak később jöttem rá, hogy valaki telefonon beszélget. Méghozzá nem is akárki.
-Szia, én vagyok megint... Tudom, elég sokat zaklatlak, de... Merre jársz? Dávid, megértem, hogy nem jelentkezel anyáéknál, de én tényleg aggódom érted. Most voltam Spanyolországban. és még egy találkozóra sem jelentkeztél. Hol vagy? - Felismerhetetlenül Petra volt, és azt is tudtam a hangjából, hogy másodperceken belül sírva fakadhat. Legszívesebben rögtön odaugrottam volna, és megvigasztaltam volna, de valamiért nem tudtam mozdulni a fa mögül, ahol eddig álltam. Még hallottam, ahogy elköszön, és jelentkezésre szólítja fel közös testvérünket, majd tanúja lehettem annak is, ahogy remegő kezekkel kinyomja a telefonját, és kibuggyannak könnyei. Még kiskorunkban is csodaszámba számított, ha Petra sírt, így most is csak lesokkolódva néztem, és megígértem magamban, hogy ha valaha felbukkan az öcsém, ezért a kis alakításáért jól leszidom. Nem teheti ezt vele. Pont vele, aki tényleg teljes szívéből gondoskodik róla.
-Ádám? - Vékony hangja szakított ki a gondolataimból, mire megbátorodva elindultam felé.
-Szia - mosolyodtam el. Láttam, ahogy lopva letörli könnyeit, és ő is elindul felém. Farmer nadrágot viselt bordó bőrdzsekivel, haját felkötötte, de egy-két kósza tincs kilógott belőle, amiket félresöpörtem, mielőtt megöleltem volna.
Nem hozta fel az üzenethagyást, így én sem terveztem elrontani vele az esténket, arról nem is beszélve, hogy alig volt időnk, hisz tizenegyre nekem vissza kellett érnem a szállodába, hogy ki tudjam aludni magam reggelig. Ellenben viszont gyalog indultunk el az estében, és miközben egy elviselhető beülős kocsmaszerű valamit kerestünk, beszélgettünk. Ezt szerettem benne a legjobban, vele a semmiről is perceken keresztül lehetett beszélgetni.
-És hogy állsz a maratonnal? - vettem át a kérdező szerepét pár pillanatra. Már kamaszkorában elhatározta, hogy lefutja a maratont, viszont húsz éves korában a tanulás és a kötelező elfoglaltságok kiszorították a sportot az életéből.
-Hát, azt hiszem letehetek róla - túrt bele a hajába, majd visszasüllyesztette kezét a kabátja zsebébe. - Már vagy négy éve nem futottam hosszabb távon, Az edzettségem a béka feneke alatt van... - nevetett fel, majd egy francia nevű bár felé mutatott, ami inkább tűnt egy lepukkant diszkónak, mint egy kulturált italozónak, így inkább továbbsétáltunk.
-Ne viccelj velem, még előtted az élet, pont most kell elkezdened edzeni rá - tértem vissza az eredeti témánkhoz. Csak halványan mosolygott.
-Időm és energiám sincs erre már - sóhajtotta.
-Gondolom ne mondjam, hogy ez a szerkesztőség miatt van... Úgy ugráltatnak, mint egy...
-Ne - szakított félbe. - Ne mond! Nincs jobb lehetőségem, ez egy biztos állás legalább. Mit szólnál ahhoz? - fordult oldalasan egy nagy, kék feliratos kis épület felé, ami hangulatosnak tűnt a kinti asztalon elhelyezett gyertyákkal és a bentről kiszűrődő halk zenével. Miközben elindultunk felé, még mindig az arcát figyeltem. Fáradtnak tűnt, de nem úgy most, hanem általánosságban. Tudtam, hogy szereti a munkáját, mindig új helyekre juthat el, de nem ez volt az álma, és a sok stressz lassan kikészíti. Aggódtam érte.
A hely viszont teljesen elvarázsolta. Nevéhez híven - Noir et Blanc - belül ez a két szín kompenzált, így retró hangulatot kölcsönzött az egész helynek. Bal oldalt magas asztalok voltak bárszékekkel, míg jobb oldalt nagyobb boxokat lehetett látni, ahol a nagyobb társaságoknak adtak helyet. Belépésünkkor éppen egy pop szám szólt, amit Petra rögtön elkezdett dúdolni, miközben a pult felé közelítettünk. Ő már franciául beszélgetett a pultossal, amikor én csak feleszméltem a hely varázsából. Próbáltam figyelni, hogy mit rendel, de ez egész nehéz volt, mivel nem beszéltem a nyelvet, így csak ráhagyva leültem egy magas asztalhoz.
-Na, az elsőre meghívlak - jelent meg mellettem két sörrel a kezében.
-Ne is nagyon legyen több - vigyorogtam rá, miközben megforgatta a szemét.
-Tudod mikor ittam utoljára? Mert én már nem... - csodálkozott pár perc múlva saját magán, amikor már egy ideje csöndben ültünk.
-Túl sokat dolgozol - legyintettem, majd miután kiittam a söröm utolsó cseppjét is, intettem a pultosnak, hogy hozzon még egyet. Habár Petra még csak a felénél tartott az italának, nem igazán zavarta a dolog, csak újra megforgatta a szemét. - Nyugi, majd most bepótoljuk.
-Neked edzened kell, nem járhatunk minden este bulizni - mosolygott szüntelenül.
-Néha azért ünnepelni is kell - mondtam, miközben elvettem a pincértől az újabb két sört. - Erről jut eszembe.
-Mesélj!
-Holnap a meccs után, akár nyerünk, akár nem, mindenképp elmegyünk kiereszteni a gőzt kicsit. Eljöhetnél velünk - vetettem fel, mintha csak most jutott volna az eszembe. Lazán próbáltam kezelni a helyzetet, mintha nem érdekelne annyira, hogy mit válaszol, de sokat jelentett volna, ha beleegyezett volna, akkor esetleg még a srácoknak is bemutathatnám.
-Hát nem tudom... - húzta a száját. - Ez a ti estétek lesz, így is, úgy is, nem szeretnék bepofátlankodni.
-Légyszi! - néztem rá kölyökkutya szemekkel. Több legyet ütnénk egy csapás, egy jót buliznánk, és a srácok előtt is tisztázódna pontos kiléted, gondoltam, azonban ezt a világért ki nem mondtam volna hangosan.

'00 Petra

Sietősen szedtem a lábaimat, ez is egy automatikus, önkétlen tett volt, ami azt bizonyította, hogy gyorsan túl akarok lenni a szüleim meglátogatásán. Sosem ápoltunk jó kapcsolatot, de amióta édesapám gyakorlatilag kitagadta a bátyám a családból hivatása miatt, határozottan a minimumra csökkentettem a kapcsolatunkat, mi pedig testvérekként összefogtunk, és nem hagytuk, hogy ez bármiben megakadályozzon minket. Még ennyi idő múlva is hittem a családi szeretet fontosságába, azzal a különbséggel, hogy már nem feltétlen számítottam bele a szüleimet ebbe a körbe. Hárman voltunk helyette a két bátyámmal.
A nagy barna ajtó előtt még sóhajtottam egyet, majd még belépésem előtt megakadt a szemem a postaládán, melyből egy levél lógott ki, rajta egy hivatalos sportpecséttel. Kikaptam, és a táskámba gyömöszöltem, mielőtt átléptem volna a küszöböt. Tudtam, hogy nálam ez az üzenet sokkal jobb helyen van.
-Megjöttem! - szólaltam meg halkan. Tőlem ennyire futotta, sosem voltam az a kiabálós fajta.
Nem kaptam választ, viszont a tévé szólt a nappaliban, így arra vettem az irányt. - Sziasztok! - köszöntem a szüleimnek, akik ténylegesen ott tartózkodtak. Édesapám a tévé előtt feküdt, éppen aludt, míg anyukám kötött. Csak épp hogy feltekintett, és intett, máris újra a kézműves hobbijára koncentrált. Ezért szerettem ezt a családot. Kurvára senkit nem érdekelt semmi. Már bocsánat.
Ahogy reméltem, így gyorsan is végeztem, és egy újabb dobozzal távozhattam régi otthonomból, szobámból, hogy berendezzem az albérletem Budapesten. Már egy ideje ingáztam a főváros melletti Gödöllő és a nagyváros között, de végre lábra tudtam állni, és egy saját albérlettel gazdagodtam az idősebbik bátyám javából. Ő csak születésnapi ajándéknak tekintette, neki ez meg sem kottyant.

Tudtam, hogy még egy jó hosszú, buszozással és metrózással teli út áll előttem, azonban egyáltalán nem siettem. Végre a nyári jól megérdemelt szabadságomat élveztem, habár még nem egészen tudtam, mit fogok kezdeni az egy hónapommal. Mindenesetre a nyári napsütés jókedvre derített, és már alig vártam, hogy néha napján egy medence mellett hűsöljek. Szandálom csak úgy csattogott a járda aszfaltján, miközben felszabadultan a buszmegálló felé tartottam. Rákanyarodtam az egyenesen oda vezető forgalmas útra, miközben az embereket kerülgetve haladtam. Többször is elsodortak, nem voltam sosem egy magas lány, és ez még csak súlyosbította a tömeg akaratának érvényesülését, de végül szerencsésen megérkeztem a megállóhoz, ahol kicsit türelmetlenül konstatáltam, hogy még bőven van időm a jármű érkezéséig, így az időt kihasználva úgy döntöttem, elköszönök egy fontos személytől a régebbi életemből, hisz valószínűleg úgysem járok erre a következő időszakban. Szóval a kávézó felé vettem az irányt, ahol már jól ismertek, így rögtön hozták az ablak melletti asztalhoz a rendelésemet. Méghozzá nem is akárki, hanem a gyerekkori barátnőm, Orsi.
-Petra, micsoda meglepetés, téged is látni még néha? - mosolygott szélesen, de tudtam, jó kedve mögött kis neheztelés is van. Nem hibáztathattam érte.
-Hiányoztál már - viszonoztam cselekedetét, majd sóhajtottam. - De igazából elköszönni jöttem. Tőled és ettől a helytől egyaránt.
-Reméltem is, hogy nem mész el köszönés nélkül végleg - mondta, majd egy újabb mosoly kíséretében felhúzott a székről, amin addig ültem, és megölelt. Jó pár centivel felém magasodott, de rá ezért sem tudtam haragudni. Végül pedig egy puszi után végleg magamra hagyott.
-Várj! - szóltam, és a táskámban kezdtem kutakodni.
-Hagyjad csak! - intett félig visszafordulva. - A vendégem vagy.
Kissé meglepetten, de jó szájízzel hajoltam le aztán a táskámhoz, hogy felvegyem a kapkodással a táskámból kiejtett dolgokat, de amikor megláttam, hogy mit tartottam a kezemben, megakadtam, majd pedig rögtön feltéptem a borítékot.
Jól tettem, hogy elhoztam, mert édesapám maximum elrakta volna a téli gyújtóshoz, nem is foglalkozva a levél tartalmával, ami engem viszont hihetetlen nagy melegséggel töltött el, és általa ki is találtam, mihez kezdek a következő négy hét szabadidőmmel.

Meglátogatom a bátyámat a Európa Bajnokságon.